- Hanna, te ülj Bence mellé! - mutatott az említett helyre Erzsi néni. Bár nem volt osztályfőnökünk, úgy döntött, véget vet a traccspartinak. Igaz, nem sok szót váltottam Baltazárral, de már meguntam, hogy mindig baloldalon ülök, ráadásul legkívül. Komolyan, tavaly óta ott görnyedtem már. Csak a padtársaim cserélődtek. Így egy laza vállvonás kíséretében letelepedtem Bence mellé, aki velem ellentétben nem igazán fogadta örömmel érkezésem. Egy unott nyögés kíséretében rádőlt az immáron velem megosztott padjára. Igen, én is örülök neked...

 Az egész óra elment azzal, hogy Erzsi néni kit, hova költöztessen, de megérte. Nagyon nem bánta meg senki, hogy új padszomszédja lett, hiszen a magyartanárnő erre is tekintettel volt. Óra végén meg is kérdezte, hogy mindenki elfogadja-e az ítéletet. Nemleges válasz nem érkezett, mehettünk a saját termünkbe, hiszen matek következett. 

 Valahogy nem tudtam belenyugodni Bence reakciójába, hiszen nem sokat beszélgettünk ahhoz, hogy már most megutáljon... De aztán nem sok időt töltöttem el azzal, hogy ezen törjem a fejem, hiszen amúgy sem volt az esetem. Magasnak magas volt, és az is pozitívumnak számított a szememben, hogy ő mutált le eddig egyedül, de hogy is mondjam... Fehér bőrét nem kevés pattanás tarkította, szemüvege pedig amolyan tipikus kockává varázsolta. Pedig szép kék szeme volt. Kár, hogy a piszkos pápaszemével kellett takargatnia.

 - Mi a baj? - kérdezte Viki mellettem.

 - Semmi - vontam meg ismét a vállam. - Hú, csoki! - mutattam csillogó szemekkel a Kinder Bueno-jára.

 - Kérsz? - mosolygott. 

 - Köszönöm! - mondtam válasz helyett, hiszen ezzel is egyértelművé tettem számára, hogyha csokievésről, vagy bármi más evéséről van szó, rám kérdés nélkül lehet számítani. 

 Viki tört két korcát belőle, nekem pedig nem sok idő kellett ahhoz hogy elpusztítsam. 

 Jelzőcsengetésnél besétáltunk a termünkbe. Mivel a padok nem kettesével, hanem hármasával helyezkedtek el, én ültem a jobb oldali padok második sorában, középen. Senki sem ellenállt Erzsi néni parancsának, a múlt órán megbeszélt ülésrend szerint foglaltunk helyet, még úgy is, hogy nem vele volt óránk. Nagyon szerettük és tiszteltük, hiszen nem csak, hogy fantasztikusan tanított, de az állítólagos iskolapszichológussal ellentétben (aki amúgy a töritanárnő is) remekül értett az emberi kapcsolatok építéséhez, és konfliktusok kezeléséhez is. Bence kérdés nélkül dobta le jobbomra a táskáját, ám a baloldalamon levő szék üres maradt. Itt sokkal több a hely - gondoltam -, biztos azért ülünk csak ketten itt.
 Mikor becsöngettek, abban a pillanatban lépett be a mindig pontos ofőnk, József bácsi. Kinyitottuk a füzetünket, és megkezdődhetett a fantasztikus, és mindenek előtt rendkívül izgalmas matematika.
 - Mi történt itt? - nézett körbe tanácstalanul.
 - Mire tetszik gondolni? - kérdezte valamelyik osztálytársunk, nagy valószínűséggel Timi. Ő gyakran elég pimasz József bácsival, de ő sosem haragszik rá e miatt. Kissé elfogult az osztályával.
 - Mindenki máshol ül... - kezdett magyarázkodni, a tarkóját vakargatva.
 - Micsoda szeme van József bácsinak! - nyögte be Timi, mire kitört az obligát nevetés. Még az osztályfőnökünknek is megjelent egy halvány mosolyféle az arcán, de aztán elcsendesített bennünket.
 - Tudja, Erzsi néni ültetett el minket, mert úgy gondola, hogy túl hangosak vagyunk - magyarázta meg gyorsan Elli.
 - A nőkkel pedig nem érdemes vitatkozni, ugyebár... - vonta meg a vállát. - Na, jó. Akkor kezdjük az órát!
 Régen volt már olyan csendes a hatodik bé, mint akkor. Bár általában matekon jön rám a beszélhetnék, akkor valahogy képtelen voltam megszólalni. Bence rám se hederített, egész nap egy pillantást sem küldött felém, és ez engem zavart. Pedig egészen szimpatikusnak találtam. Jó tanuló volt, és én még az enyhén fárasztó humorán is el tudtam mosolyodni. Ráadásul, mivel elsőként mutált le, tényleg mindig az ő hangja volt a leghangosabb a társaságban. Biztos nem ismer engem eléggé ahhoz, hogy megnyíljon előttem. Nem mintha én annyira próbálkoznék ezzel kapcsolatban, de akkor is...