Angolórára prezentációt kellett készíteni valamilyen állatról. Mivel abban az időben sokat betegeskedtem, a feladat megkapásakor is hiányoztam, így Cili néni megengedte, hogy az én bemutatómat a következő órára halasszam. Már előre tudtam, hogy a farkasokról szeretnék készíteni egy plakátot. Nem, mintha akkora farkasmániám lett volna, szimplán ez jutott eszembe. 

 Az osztály két angol csoportra volt osztva; haladók és kezdők. Mivel ötödikben kerültem át a Tulipánba, és akkor választották ketté a béseket, nekem kellett írnom egy külön felmérőt. Mondván, hogy úgyis ugyanaddig tanultam az angolt, mint ők, nemigen készültem rá, és sajnos el is rontottam. A gyengébbek közé kerültem. Velem egy csoportba járt Heni, Bia, Előd, Miki, Antal és Bence is. Padtársam állt ki először az osztály elé Power Pointjával, melyet olyan büszkén adott elő, amit tőle elvártunk, ugyanis Bence arról híres, hogy rendkívül meg van magával elégedve, és ezt bizony ő sem tagadja. Sőt! Kifejezetten büszke eme tulajdonságára. A gekkókról készített előadást, mert otthon ő is tart egyet, mint kiderült. A prezentáció alatt egy addig számomra ismeretlen zene ment, pedig magamat meglehetősen nagy zeneszakértőnek tartottam a pop műfaján belül. Ennek a számnak viszont nem sok köze volt a pophoz. Rappeltek benne, énekeltek benne, és a prezentáció végére azon kaptam magam, hogy főként a zene miatt élveztem annyira az egészet. Mielőtt Bence kihúzta volna a pendrive-ot Cili néni laptopjából, alaposan meg is néztem, mik vannak rajta. Mint előadó, csak egy ,,Linkin Park" nevezetű, feltehetően zenekar díszelgett rajta, és tőlük meglehetősen sok zene. Ismerősen csengett ez a név, biztos voltam abban, hogy valamelyik tinimagazinomban volt velük egy cikk. Csodálkoztam is, hogy eddig még nem hallottam tőlük semmit. Gondoltam, otthon utánuk is nézek.
 Így is tettem. Miután bevonultam a szobámba, és megcsináltam a szerencsére eléggé szegényes házi feladatot másnapra, be is ütöttem a kedvenc zeneletöltő alkalmazásomba a ,,Linkin Park" szócskát. A legszimpatikusabb című számra nyomtam rá, ami a Given Up volt. Már rögtön az elején tudtam, hogy ez valami rockzenekar. Érdekes élmény volt számomra, hiszen abban az időben nemigen ismerkedtem más műfajjal, csak a poppal. De meglepetésemre egészen megtetszett a szám, így letöltöttem, és vele együtt valami másik random zenét is. Azt viszont nem hallgattam meg, gondoltam, a reggeli buszozásra hagyom.
 Eszembe jutott, milyen jó lenne egyszer beszélgetni Bencével, ha már a padtársammá avanzsálódott, így úgy döntöttem, holnap megkérem, küldjön át nekem néhány számot az újonnan megismert zenekarról. A maradék időmet pedig azzal ütöttem el, hogy az aznap megkezdett Ringo klubos füzetembe írogattam.
 A másik angol csoport filmet nézett a Beatles nevű zenekarról, az Egy nehéz nap éjszakáját, amely Lilinek, Ellinek és Fiónának annyira megtetszett, hogy máris a kedvenc zenekarukká avanzsálták őket. Egyik órára én is bementem, hogy nézzem velük a filmet. Ezt azért tudtam megtenni, mert míg nekünk egy héten csupán háromszor, addig nekik ötször volt angoljuk, így megesett, hogy hatodik órára is becsúszott egy, mikor is én már mehettem haza. Sokszor ültem be hozzájuk, mert vagy nem volt kedvem hazamenni, vagy csak simán akartam egy kicsit fejleszteni a tudásomat. A film egyébként számomra is szórakoztató volt. Annyira, hogy én is tagja lettem az általuk alapított Ringo klubnak, melynek az volt a lényege, hogy mindenki apja egy a Beatles tagok közül. Mivel Elli apja volt a dobos, és az ő agyából pattant ki a klub ötlete, ezért lett ez az egésznek a neve. Decemberben jártunk, nem rég múlt el karácsony. Fióna nem sokáig maradt a klub tagja, mert teljesen beleszeretett az idézőjeles apjába, Paulba, és úgy gondolta, már nincs kedve így folytatni a játékot. *drámai hangeffekt* Így csak hármunknak vettem karácsonyra egy kis könyvecskét, melybe különböző kitalált storykat írtunk.
 - Hanna, vacsora! - hallottam lentről a számomra életmentő hangot, mert már majd' megpusztultam az éhségtől. Rohantam is le, mint akit üldöztek.
 Egy Veszprém melletti faluban laktunk, egy csodálatos, nagy, családi házban, amit akkor építettek, amikor három éves voltam. Kétemeletes, és szerintem rendkívül hangulatos. Imádtam ott lakni. Kívülről talán nem tűnt olyan nagynak, de ahogy beléptél, egy kész palotában érezhetted magad, mert a felső emelet szobái közt egy galérián tudtál járkálni, így még lentről is látható volt a plafon. A hálószobák fent találhatók, lent pedig a nappali, ahonnan egyszerűen a konyhába juthatsz. Csupán egy pult választja el a kanapétól és a TV-től. Anya a közvetlenül a konyha melletti étkezőasztalnál ült, és várt engem az ebédből maradt néhány rántott hússal.
 - Lassan át kéne szoknod a salátára, kezdesz meghízni - jelentette ki rendkívül diszkréten, én pedig megráztam a fejem.
 - Azért attól még messze vagyok, szerintem - mondtam, miközben leültem a vacsora elé, bár valójában tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok a legvékonyabb lány a világon. Kövérnek sem tartottam magam, hanem olyan átlagos testsúlyúnak.
 - Kéne találnod valami sportot... - kezdett bele a szokásos okításába anya, egyre alaposabban végigmérve engem.
 - Szombatonként lovagolok. Az nem elég? - vigyorogtam rá bizakodón.
 - Csak ülsz a lovon, az meg visz. Nagy sport, mondhatom - forgatta a szemeit.
 - Tudod milyen fárasztó tud lenni? - kérdeztem felháborodottan.
 - Képzelem, mennyire - felelte szarkasztikusan, és bevonult a sárga-szobába.
 Azért sárga-szoba, mert sárga a fal, és mi nagyon kreatívan ezt a nevet adtuk neki. Családon belül, mindenki tudja miről van szó. Csak később jöttem rá, hogy ez azért poén, mert mikor öcsémmel fiatalabbak voltunk, és sokat hisztiztünk, őseink mindig oda zártak be minket, pár perces szobafogság gyanánt. És a diliház is sárgaház...
 Amint befejeztem az evéssel, elmentem fürdeni, majd aludni. Korán lefeküdtem, hogy a hajnali keléskor ne érezzem magam egy hullának. Elalvás előtt azon kattogtam, hogyan szólítsam le másnap Bencét, hogy ne úgy tűnjön, hogy tetszik nekem, mikor ez nem igaz. Végül nem sokat gondolkoztam rajta, hamar álomra hajtottam a fejem.
 Másnap reggel a buszon meghallgattam mind a két számot, amiket letöltöttem a Linkin Parktól. Különösen a Castle Of Glass ragadott meg, mert meglehetősen különlegesnek találtam. Sosem hallottam még ahhoz fogható számot, és valahogy semmilyen műfajba nem tudtam besorolni, így maradtam az eredetileg gondoltnál. Rock. Ahogy a Given Up is, de az biztosan az. És tetszett, még úgy is, hogy abban az időben Alexandra Stanre voltam rákattanva.
 Beérve az iskolába, a kedves osztályom szokás szerint a szekrényeinknél táborozott csengetésig. Már-már törzshelyünkké vált az iskolának azon területe, és nemcsak azért, mert ott voltak a cuccaink, hanem azért is, mert talán a legeldugottabb, legcsaládiasabb része az egész Tulipánnak. A szekrények egyik sora ugyanis az emeletre vezető lépcsők mögött található.
 - Üdv néktek, Földlakók! - köszöntem, tekintetemmel Bencét keresve. ,,Most nem jó - gondoltam -, majd ha egyedül lesz."
 - Szia, Hanna! - ugrott Viki a nyakamba, és a kezembe nyomott két szelet Kinder Buenot. - Már vártalak - vigyorgott.
 - Köszönöm szépen! - mosolyogtam, és odamentem Ellihez és Lilihez, akik éppen a tőlem kapott Ringo klubos könyvből olvastak fel egymásnak.
 - Én is írtam bele - közöltem büszkén, ők pedig csillogó szemekkel vetették rá magukat a táskámra, és kotorták ki belőle az irományom.
 Néha felröhögtek, miközben tanulmányozták, néha pedig sokat sejtetően összenéztek. Jó dolog volt ez a Ringo klub, teljesen összehozott minket, hiszen más nem is tudott róla, csak a mi kis szűk társaságunk. De a legjobb nem is maga a klub volt. Hanem az, hogy általa tudtam meg, mennyire megbízható osztálytársak, és bármit el mertem nekik mondani.
 - Képzeljétek! Találtam egy rohadt jó zenekart, ami ráadásul rockot játszik -jelentettem ki, ők pedig csodálkozva néztek rám.
 - Majd mutatsz számokat? - érdeklődtek.
 - Persze - bólogattam hevesen, és át is nyújtottam nekik a fülhallgatóm. A Given Upnak azon részlete ment éppen, amikor az énekes elég visszataszítóan hörög. Nekem azonban mégis tetszett valamiért. Olyan egyedi, és számomra ismeretlen az egész...
 - Hát ez érdekes - közölte Elli, furcsa fintorral az arcán, amikor kihúzta a füléből. - Nem rossz, csak enyhén ijesztő, vagy nem is tudom.
 - Ugye? Tök pszicho az egész - vigyorogtam lelkesen, és abban a pillanatban hallottuk meg a jelzőcsengőt.
 Természetismerettel kezdtünk Rita nénivel, Vivi legnagyobb bánatára.
 - Nem értem, miért pikkel rám ez a nő - jelentette ki elkeseredetten.
 - Miből gondolod, hogy pikkel rád? - vontam fel az egyik szemöldököm.
 - Mindig engem csesz le, pedig nem csinálok semmit.
 - Na, velem Antonella néni szokta ezt csinálni - sóhajtottam. Antonella néni a töritanárnő, akit már korábban említettem.
 - Őt csak ne is említsd - rázta a fejét, mire elvigyorodtam. Úgy tűnik, nem csak nekem a ,,kedvenc" tanárom.
 Rita néni a csengetés után pár perccel lépett be a terembe, de nem kezdett el sűrűn magyarázkodni. Általában így szokta. Nem tudom, talán ő nem hallja a csengőt, és késik az órája, de igazából fogalmam sincs, miért van ez. Óra közben direkt Vivit figyeltem. Ezen az órán a Rita néni által felállított ülésrend szerint csücsültünk, így Viki mellett voltam, Bence pedig közvetlenül Vivi előtt. Gyakran vihogtak össze, és csak akkor tűnt fel, hogy milyen jóban voltak. ,,Biztosan jó fej lehet" - jegyeztem meg magamban.
 Óra után rögtön odaszaladtam hozzá, amíg még egyedül volt. Mély levegőt vettem, és egy év után először megszólítottam őt.
 - Tudnál nekem délután küldeni néhány Linkin Parkot? - hadartam, ő pedig meglepetten pislogott rám.
 - Persze, majd szívesen küldök neked. Holnap el is hozom a telefonomat - felelte mosolyogva.
 Megnyugodván, hogy nem nézett hülyének, hatalmasat sóhajtottam.
 - Nincs itt a telefonod? - kérdeztem csodálkozva.
 - Sose hozom be - vonta meg a vállát.
 De holnap behozza, és csak azért, hogy nekem küldhessen számokat. Tényleg rendes.
 Egész nap azon gondolkoztam, hogy amikor átküldjük egymásnak a számokat, tudunk majd beszélgetni, és akkor végre nem kell teljesen csendben ücsörögnünk egymás mellett, hanem meg is lesz az első beszédtémánk, a Linkin Park. Biztos voltam abban, hogyha ez a két számuk tetszett, a többi is fog.
 Iskola után szokásaimat betartva nem a menzára mentem ebédelni, hanem nagymamához, aki mindig szívesen várt az aznap főzött kajákkal. Aznap az állítólagos kedvencemet főzte, zúzapörköltöt és paradicsomlevest. Azért állítólagos, mert ő dönti el, hogy mi az én, és családtagjaim kedvenc étele, és ha átmegyünk hozzá, minden egyes alkalommal azt főz. Vannak érdekes dolgai, de hát melyik idős embernek nincsenek?
 Amikor végeztem az ebéddel, buszra ültem, és hazamentem. Mivel volt ihletem, megint írtam egy kicsit a Ringo klubos könyvembe, aztán lementem vacsorázni, (újonnan salátát) és elmentem aludni. Őszintén megvallva, vártam már a másnapot. Kíváncsi voltam, milyen ember lehet ez a Bence.