2015. szeptember 23., szerda
Ismerkedés
- Hoztam a telefonom - súgta nekem Bence nyelvtanon.
Egy mosollyal konstatáltam bejelentését. Örültem, hogy nem feledkezett meg a délutánról, amelyet már alig vártam. Nem voltak a fejemben kész beszédtémák, de reménykedtem, hogy nem fogunk csendben ücsörögni egymás mellett. Mély hangja eléggé hangosan csengett a folyosókon, de ha hetesként a teremben szellőztettem, akkor is őt lehetett a legjobban hallani. Ebből gondoltam azt, hogy nem egy csendes srác.
Mivel azoknak, akik a mi angol csoportunkba tartoztak, csak öt órájuk volt, hamar végeztünk. Gondoltam, egy óra éppen elég lesz arra, hogy csendben beszélgessünk. A szekrényeknél megvártam, amíg ebédelt, ugyanis ő a menzán evett. Titkon minden embert sajnáltam e miatt, hiszen szerintem a szokásosnál is rosszabb volt a kaja, de persze, kilencedikben, amikor is volt egy kis átalakítás ezzel kapcsolatban rájöttem, hogy hatodikban még szinte luxus volt a kaja, amit a Tulipánban enni lehetett.
- Remélem, nem várattalak meg nagyon - szólalt meg mosolyogva, kilépve az ebédlőből.
- Nem - ráztam a fejem, és előkotortam a zsebemből a telefonom. - Én is tudok neked két számot küldeni, feltéve, ha nincsenek meg.
- Mondd a címüket! - állt kisebb terpeszbe, és tette karba a kezeit. Akkor még nem tudtam, hogy ezt az állást gyakran fogom látni tőle.
- Castle Of Glass, Given Up - mondtam, erősen koncentrálva, hogy jó legyen a kiejtésem, bár fogalmam sem volt miért, hiszen angolórákon már kiderült, hogy Bence sem abban jeleskedik.
- Nem ismerős - közölte. - Küldheted! - biccentett.
Szót fogadtam, és átküldtem neki mind a kettőt. Ő közben mellém ereszkedett a padra, és a köztünk lévő orbitális magasságkülönbség egy pillanat alatt megszűnt. Mert igen, amíg én a tornasor legvégén kullogtam, ő volt a legmagasabb fiú az egész évfolyamban, és szerintem néhány akkori nyolcadikost is simán túlnőtt.
- Szerintem ez fog neked a legjobban tetszeni - mutatott egy Lost In The Echo címűre. - Kurva jó!
- Lehet - mosolyogtam, és gyorsan végigpörgettem az átküldött számait. - Ők a kedvenceid?
- Igen. Fülesen hallgatva minden számuk olyan, mintha benned dübörögne a zene! A bátyám mutatta - mesélte. Tetszett, hogy őt is ennyire érdekelte a zene. Biztos voltam benne, hogy nem lehetnek rossz számok.
- Van bátyád? - néztem rá irigykedve. Mindig is szerettem volna egy bátyát. Olyan jó lehet valakire felnézni, aki tanít verekedni, aki megvéd, ha kell, és még megannyi jó érvet tudnék felsorakoztatni, miért is jó egy idősebb fiútestvér.
- Igen, Ábelnek hívják - mondta.
- Tényleg? Az én öcsémet is - vigyorogtam. - És a gekkódat hogy hívják? Mármint... nem azt - nevettem fel az enyhén perverz utalásomra. Ő is elmosolyodott.
- Miért, az is van neked?
- Ja, nem. Csak egy kutyám - vakartam a fejem. - Neki Szotyi a neve.
- Fürkésznek hívják.
- Husi - feleltem. - Van róla képed?
Bence bólintott, és közelebb húzódott hozzám, amíg megmutatta az állatkájáról készült képeket. Láthattam, ahogy egy lélegzetelállítóan megkomponált homályossággal készült fotón tücsköt zabál. Fantasztikus és felejthetetlen élmény volt. Aztán, ahogy kilépett a galériából, az alkalmazások között rögtön rákaptam az akkor rendkívül népszerű Doodle Jumpra.
- Játszhatok? - néztem rá csillogó szemekkel, mire mosolyogva megvonta a vállát. - Csak ennyi a rekordod?
- A bátyám jobban tolja - biccentett magyarázatképp. - Döntsd meg, ha tudod!
Így is tettem. Nem kellett sok idő, már boldogan ugrottam fel, hogy megdöntöttem a rekordját. A portás ránk is szólt, hogy csendesebben vigadjunk, így enyhén szégyenkezve telepedtem vissza Bence mellé. Onnantól diszkrétebben beszélgettünk, tulajdonképpen mindenről. Nagyon szimpatikusnak tartottam, főleg, mert rengeteg dologban egyetértettünk, és az ízlésünk is nagyon egyezett. Például megtudtam, hogy ugyanaz a kedvenc színünk, némi eltéréssel. (a feketét mindketten ugyanúgy preferáltuk, de míg nekem a kék, neki a zöld volt a legszebb) Egészen kicsengetésig csevegtünk, aztán mind a ketten úgy ítéltük, hogy ideje hazamenni. Viszont, mikor kijelentette, hogy holnap is dumáljunk, bár megörültem, de kicsit olyan érzésem lett, mintha tetszenék neki, és azt hinné, nekem is ő. Aztán persze elvetettem ezt a gondolatot, hiszen nem feltétlenül kell mindig erre gondolni, ha egy hímnemű egyed élvezi a velem való társalgást.
Amíg nagymamához bandukoltam, minden számot meghallgattam, amiket átküldött. Először teljesen ugyanolyannak tűntek, de aztán mikor már harmadszorra játszottam le az Újonnan Felvett lejátszási listámat, már meg tudtam állapítani, hogy melyik tetszik kevésbé, és melyik az, amelyiket egy jó darabig el tudnék hallgatni. Bencének igaza volt, valóban a Lost In The Echo lett a kedvencem az átküldöttek közül, bár eleinte összekevertem az In The Enddel. Persze később rájöttem, hogy nem is hasonlítanak, mert azt, amelyiket Bence említette meg, akkor valahogy fülbemászóbbnak találtam, de még az sem tudta lekörözni a Castle Of Glasst, melyet elkönyveltem kedvenc számomnak. Közben persze próbáltam memorizálni a többi zene címét is, ha már átküldettem őket. Numb, Papercut, Burn It Down, From The Inside. Sajnáltam, hogy nem voltam túl jó angolból, mert így csak néhány szót értettem meg a dalokból. Pedig biztos voltam abban, hogy nem lehetnek rossz szövegek.
Otthon töltöttem le még néhány számot, hogyha esetleg nem lenne délután beszédtémánk, akkor se teljesen csendben üljünk egymás mellett. Miközben a telefonommal babráltam, azon kattogtam, ha netalántán szerelmet vallana, hogyan tudnám a legszebben elutasítani. ,,Ne haragudj, Bence, de nem egészen vagy az esetem... Valahogy szebbet képzeltem el. Ronda, vézna állat vagy." Ezek után kiröhögtem magam. ,,Mégis miért vallana szerelmet? Nem is ismer még rendesen... Ahogy én sem, a Linkin Parkot!" - jutott hirtelen eszembe a cikk a zenekarról. Elő is kotortam az összes Bravo magazinomat, mert tudtam, hogy valamelyikben lapult róluk egy kép. Meg is találtam. A főcím a következő volt: ,,Linkin Park Nem csak szövegelnek" Ez is arra utalt, hogy van értelme a dalaiknak. Mielőtt azonban beleolvastam volna magába a cikkbe, kicsit elemeztem a képüket. Egy göndör hajú, egy Jézus szerű fazon, egy érdekes fehér ember, valami ázsiai csávó, középen meg feltehetően a két frontember. Próbáltam így látszatra beazonosítani, ki mit csinálhat a zenekarban, de csak a két középen álló emberhez tudtam reális tippet mondani. A fekete hajú, bajszos srác, aki szerintem a legjobban nézett ki a rapper, a kopasz pedig az énekes. Eszembe jutott, hogy megnézhetnék egy klippet, és akkor bölcsebb lennék. Egyből a Castle of Glasst írtam be a youtube keresőjébe, ám amikor kiadta, én az akkori szememmel félreolvastam a címet. Medal of Honor Warfighter helyett ugyanis Medal of Horrort olvastam, és emiatt nem mertem megnézni. Aztán amikor végül rákattintottam, és egy lassított felvételben láthattam egy ajtót nyitó kisfiút, egyből bezártam a videót. Gondoltam, majd holnap utánuk nézek, és ezzel aznapra le is zártam a zenekart magamban, mint témát.
- Játszhatok? - néztem rá csillogó szemekkel, mire mosolyogva megvonta a vállát. - Csak ennyi a rekordod?
- A bátyám jobban tolja - biccentett magyarázatképp. - Döntsd meg, ha tudod!
Így is tettem. Nem kellett sok idő, már boldogan ugrottam fel, hogy megdöntöttem a rekordját. A portás ránk is szólt, hogy csendesebben vigadjunk, így enyhén szégyenkezve telepedtem vissza Bence mellé. Onnantól diszkrétebben beszélgettünk, tulajdonképpen mindenről. Nagyon szimpatikusnak tartottam, főleg, mert rengeteg dologban egyetértettünk, és az ízlésünk is nagyon egyezett. Például megtudtam, hogy ugyanaz a kedvenc színünk, némi eltéréssel. (a feketét mindketten ugyanúgy preferáltuk, de míg nekem a kék, neki a zöld volt a legszebb) Egészen kicsengetésig csevegtünk, aztán mind a ketten úgy ítéltük, hogy ideje hazamenni. Viszont, mikor kijelentette, hogy holnap is dumáljunk, bár megörültem, de kicsit olyan érzésem lett, mintha tetszenék neki, és azt hinné, nekem is ő. Aztán persze elvetettem ezt a gondolatot, hiszen nem feltétlenül kell mindig erre gondolni, ha egy hímnemű egyed élvezi a velem való társalgást.
Amíg nagymamához bandukoltam, minden számot meghallgattam, amiket átküldött. Először teljesen ugyanolyannak tűntek, de aztán mikor már harmadszorra játszottam le az Újonnan Felvett lejátszási listámat, már meg tudtam állapítani, hogy melyik tetszik kevésbé, és melyik az, amelyiket egy jó darabig el tudnék hallgatni. Bencének igaza volt, valóban a Lost In The Echo lett a kedvencem az átküldöttek közül, bár eleinte összekevertem az In The Enddel. Persze később rájöttem, hogy nem is hasonlítanak, mert azt, amelyiket Bence említette meg, akkor valahogy fülbemászóbbnak találtam, de még az sem tudta lekörözni a Castle Of Glasst, melyet elkönyveltem kedvenc számomnak. Közben persze próbáltam memorizálni a többi zene címét is, ha már átküldettem őket. Numb, Papercut, Burn It Down, From The Inside. Sajnáltam, hogy nem voltam túl jó angolból, mert így csak néhány szót értettem meg a dalokból. Pedig biztos voltam abban, hogy nem lehetnek rossz szövegek.
Otthon töltöttem le még néhány számot, hogyha esetleg nem lenne délután beszédtémánk, akkor se teljesen csendben üljünk egymás mellett. Miközben a telefonommal babráltam, azon kattogtam, ha netalántán szerelmet vallana, hogyan tudnám a legszebben elutasítani. ,,Ne haragudj, Bence, de nem egészen vagy az esetem... Valahogy szebbet képzeltem el. Ronda, vézna állat vagy." Ezek után kiröhögtem magam. ,,Mégis miért vallana szerelmet? Nem is ismer még rendesen... Ahogy én sem, a Linkin Parkot!" - jutott hirtelen eszembe a cikk a zenekarról. Elő is kotortam az összes Bravo magazinomat, mert tudtam, hogy valamelyikben lapult róluk egy kép. Meg is találtam. A főcím a következő volt: ,,Linkin Park Nem csak szövegelnek" Ez is arra utalt, hogy van értelme a dalaiknak. Mielőtt azonban beleolvastam volna magába a cikkbe, kicsit elemeztem a képüket. Egy göndör hajú, egy Jézus szerű fazon, egy érdekes fehér ember, valami ázsiai csávó, középen meg feltehetően a két frontember. Próbáltam így látszatra beazonosítani, ki mit csinálhat a zenekarban, de csak a két középen álló emberhez tudtam reális tippet mondani. A fekete hajú, bajszos srác, aki szerintem a legjobban nézett ki a rapper, a kopasz pedig az énekes. Eszembe jutott, hogy megnézhetnék egy klippet, és akkor bölcsebb lennék. Egyből a Castle of Glasst írtam be a youtube keresőjébe, ám amikor kiadta, én az akkori szememmel félreolvastam a címet. Medal of Honor Warfighter helyett ugyanis Medal of Horrort olvastam, és emiatt nem mertem megnézni. Aztán amikor végül rákattintottam, és egy lassított felvételben láthattam egy ajtót nyitó kisfiút, egyből bezártam a videót. Gondoltam, majd holnap utánuk nézek, és ezzel aznapra le is zártam a zenekart magamban, mint témát.
Castle Of Glass 7:57